Olyan rideg, kíméletlen minden... fájok kívül-belül...
Fázom itt a kövön, emberek... nagyon.
Sokszor eszembe jut: volt nekem is
gyönyörű házam, családom...
Álmaimban látom mennyországom...
Ha valaki kezet nyújtana, segítene...
ha látnék jelét valami jobbnak,
tárgya lehetnék egy kis szeretetnek...
De már nem hiszek lassan, elhal a remény.
Ami jót kapok ritkán, az nem más, mint szánalom.
Bár szívemben néha mintha megremegne az élet...
De nem. Az számomra a legnagyobb
irgalom és adventi igézet,
ha vedlett kalapomban pénzcsörgést hallok,
s ha nem rúgnak belém megvetően,
már azért is mérhetetlenül hálás vagyok.