Délben
Mintha megállt volna az idő
A sziporkázó mindenségben,
Szél se libben, csak égre törő
Pacsirta zeng a messzeségben.
Barna szántások piruló hátán
Vibrál az elszálló pára,
Dél van, s a lélek kiskapuján
Beoson a nagy csend magánya.
Verítékgyöngy a homlokomról
Leperdül és a földre hull,
Keserű csepp, de harmatából
Édes élet lesz válaszul.
Alélt lelkem száraz rögére
Áldott esődként Krisztusom,
Kondul a harang lágy zenéje
És leemelem a kalapom.
Herczeg János
Mittags
Als wär‘ die Zeit stehen geblieben
in sprühende ewige Allheit,
keine Briese, nur die fliegenden,
Lerchen singen, überall weit und breit.
Über die braun gepflügten Ebenen
flimmert der verduftende Dunst,
Mittag ist, und ans Tor der Seele
langsam hineinschleicht, die Stille Frust.
Die Schweissperlen langsam von der Stirn
tropfen runter auf den Boden,
bittere topfen, ein Tauschirm, wie
das Leben süsse Methoden.
An Bult der ohnmächtigen Seele
wie seliges Regen, mein Herr,
so, als ein grosse Glocke wäre,
und abhebe mein Hut im ehr.
Fordította Mucsi Antal