H.Gábor Erzsébet
Csillageső
Valóra vált már minden álmom,
emlékek karja lágyan átfon,
a falon sárga, régi képek,
időnként mélán visszanézek.
Életre kelnek arcok, tárgyak,
s újra megélni visszavárnak;
bánatot, lázat, boldog órát,
utam nem állja ódon korlát.
Gyermekként csendben éldegéltem,
hallgattam inkább, nem beszéltem,
szegények voltunk, most is látom
kopottas, barna bőrkabátom.
Családunk lelke jó anyám volt,
szeretett, féltett, óvott, pártolt,
apám a bortól részegülten
dalolt, míg én a széken ültem.
Megtörte őt a mély szegénylét,
gyűlöltem már a bús zenéjét.
Később a sorsunk jobbra fordult,
s bögrénkbe néha méz is csordult.
Nyár volt, s egy este rám találtál,
gyöngyhajú lányka, szép virágszál -
ezt mondtad rám, és esküt tettél,
akár egy Isten, úgy szerettél!
Azóta együtt, jóban, rosszban.
Kezedet én is mindig fogtam,
s csókot, ahányat adtam néked,
ajkamról mindet visszakérted.
Úgy vártuk mindkét gyermekünket!
Hogyha az ember fákat ültet,
virága lesz, és friss gyümölcse -
unokák állnak mára körbe.
Csodát is kaptam - verset írok!
Hatalmas áldás, gazdag birtok,
másoknak adni, meghajolva -
te vagy az úr, és én a szolga!
Szívem a kincstár, tárva nyitva -
mire való a zárt kalitka?
Kamrámban annyi míves dal van,
amennyi szó a gondolatban.
Add Uram még e drága kincset,
s elétek hintem sorba mindet!
Létem az ég majd elsiratja,
s csillageső hull gyöngyhajamra.
2016.12.29.