Hideg az, amikor látom a leheletem,
Hideg az, mikor remeg mindenem,
Hidegebb egy éjszaka egy félig hideg ágyban,
Hidegebb a jégkocka egy félig üres pohárban,
Hűvös a bánat, könnyekkel fűszerezve,
Hűvös a vállad, mely nem vigasz már nekem,
Hűvös az élet, melyben örökké didergek,
Hűvösek a szívek melyekben nem érzem a lelket,
Avar takar a puszta létem szeles mezején,
S alatta megtörten, életuntan fekszem én,
Hófödte álmaimba hóangyalokat rajzolok,
S odafagy az ujjam amíg önmagammal harcolok,
Rideg jégcsappá dermed s érzéketlen letörik,
Mire mind a tíz lehull, makacsságom sírba visz,
De figyelmetlen vagyok, semmiből sem tanulok,
Az önsajnálatomhoz lassan teljesen odafagyok,
Fagyott az álmom, fagyott a valóságom,
Saját magam csapom szánalomból arcon,
De a pofon akkora, hogy nem heverem ki soha,
Repedező jéghegyként hullok fagyos cafatokra.