Néha úgy érzem magam, mint egy árva gyermek,
És gyűlölöm élni ezt a fájdalmas életet,
Máskor alig várom hogy felkeljen a nap,
S a fényében úszva érjem el álmaimat,
Majd más idők jönnek s már álmaim sincsenek,
Felnőtt bennem rég az az erőtlen kisgyerek,
Néha magasan az égben szárnyalni jár,
Néha letörnek szárnyai s csak zuhan alá,
Nincs más út, csupán le a mélybe,
De vajon mi lesz a küzdelmem vége,
Ha felkapaszkodok, majd újra lezuhanok,
A mennyek kapujából a pokolba jutok,
Menny és pokol, de mikor és hol?,
Érem el a célt, ami majd végül felkarol,
Ami értelmet adhat üres napjaimnak,
Amiben megtalálhatom önmagamat,
Menny és pokol, de mikor és hol?,
Fogyok majd ki végtelen vágyaimból,
Hogy azt érezzem, a vívódásnak vége,
S nincsenek álmaim mert valóra váltom őket,
Néha úgy érzem magam, mint egy mostoha szülő,
A felelősség elől szüntelen menekülő,
Máskor alig várom hogy mindent rám bízzanak,
S a bennem élő gyermek nálam leljen nyugalmat,
Gondjaimra bízza összezúzott álmait,
S én letépem vagy felépítem csonka szárnyait,
Magasba emelem vagy a sötét mélybe rántom,
Benne ördögfiókát vagy egy kisangyalt látok?,
Menny és pokol, de mikor és hol?,
Melyik énem amely szívemből szól?,
Ki vagyok én? S hol a remény?,
Milyen szívvel állok a holnap küszöbén?.