Útjai fényben úsznak minden sötét éjen,
Kevesebb élte már egy újabb ébredéssel,
Élete hanyatló elmúlások sorozata,
S szíve mely bírja még a vándor vánkosa,
Élete hanyatló elmúlások sorozata,
Ahol elfelejti az éj, ott éri a hajnal,
A világ szemetétől minden nap mocskosabb,
S lelke mely bírja még a vándor vánkosa,
Haja míg megőszül, sok tél jeges szele tépi,
De szeme előtt ott lebeg a cél amiért megéri,
Folyton úton van és soha meg nem áll,
Amíg a föld kerek hajtja őt, mit nem talál,
S talán egy szép napon mikor forrón fúj a szél,
Végre az örök tavasz tüze hozzá is elér,
Szíve egy másik szívnél nyugalmat talál,
Lelke új erőd lesz nem összerogyott vár,
Élete hadszínterén kinyílik ezer virág,
Hatalmas hellyé lesz az addig szűk világ,
Nem érzi a magányt, bárhová is lépjen,
Hisz valakit talált, aki szereti egészen,
S mondd most kedvesem, ha én is kóborolnék,
S csak egy ágról szakadt csavargó volnék,
Haza térhetnék e hozzád most az egyszer?
Hisz másutt hiába próbáltam már ezerszer,
Próbáltam rengetegszer próbáltam máshol,
Próbáltam más időkben próbáltam máshogy,
De magamban rekedtem s nem látszott kiút,
Ördöglakat zárt el de nálad most ott a kulcs,
Nem várok semmit csak azt hogy magad légy,
És szeress tisztán engem csakis önmagamért,
Egy fáradt vándor vagyok, semmire se vágyom,
Csak légy te a vánkosom és őrizd az álmom.