H.Gábor Erzsébet
Elégia
Az óra körbejár, a Föld sután forog,
a szél ma nem danáz, a csendbe kujtorog,
az ablakon benéz a Hold, s reám nevet,
sugára megsimítja árva lelkemet.
Ölembe régi könyv, a lap mesél megint,
hiába szól az ész, a szívre csak legyint -
kicsinyke hóvirág, soványka szalmaszál...
Feléd repít a múlt, a vágyam arra száll,
dereng egy arc, a kép is egyre élesebb;
szaladsz elém, kitárva mind a két kezed,
karod bilincs, nem enged, átölel, szorít,
a régi láva lángja újra elborít...
Fiókba rejtem én a szürke bibliám,
s a holt virág vigyázza szép elégiám.