Huszonöt év szűz porán, nyomot senki sem hagyott,
Huszonöt évnyi fájó magány, nem több csak ennyi vagyok,
Huszonöt esztendőnyi kérdés, melyekre választ nem kapok,
9125 semmibe vesző érzés, melyekre most is gondolok,
Hetvenöt havi kemény tél, melyben az állam felkopott,
Hetvenöt havi őszi szél, amely a lelkemig szaggatott,
Hetvenöt havi lángoló nyár, mely eleven izzó máglya alám,
Hetvenöt havi tavaszi ár, melyet a világ zúdított rám,
219000 leélt óra melyet vissza már soha nem kapok,
13140000 percnyi be nem teljesült álom,
788400000 másodpercnyi pillanat elillant varázsa,
Negyedszáz esztendő eltelt már, s néha úgy érzem hiába,
Nyugtalan vagyok, ég és föld között félúton hontalan,
Ki véd meg magamtól, mikor pusztítom önmagam?,
Néha nagyon kicsinál a lekemben hordozott örökség,
A vénülő világ terhéből rám szakadt, elnyűhetetlen üresség,
Roncs vagyok, ingatag zászló a vad szélben,
Olvadozó hóember a tavaszba forduló télben,
De még lobogok, még a kelő nap alatt állok,
S a létezésem nyomaitól végül én is emberré válok,
Huszonöt év szűz porán nyomot hagyott az élet,
Huszonöt évnyi fájó magány lett semmivé véled,
Huszonöt esztendőnyi kérdésre végül mind válaszolt,
Az a 9125 elveszett érzés, mely végig bennem volt,
Negyedszáz esztendőnyi tél után napsugarat láttam,
Negyedszáz esztendőnyi ősz után az avar alól kimásztam,
Negyedszáz esztendő nyarának tüzét belém loptad,
S negyedszáz esztendő tavaszát egyszerre elhoztad,
Lelkem mocskos folyosóiról életem sarát felmostad,
Szívem ablakaiba rózsaszín függönyeidet aggattad,
Az ajtókat tágra nyitottad, s a kulcsokat elkoboztad,
Hogy a következő huszonötre nyitott maradhassak.