Üres a lelkem, kong,
nincs ki betöltse az űrt,
hiányzik belőle valaki,
ki vérem felpezsdíti.
Hiányzik akit érdekelne,
mit gondolok a világról,
hiányzik simogató tekintete,
mely kíváncsian nézne szemembe,
hiányzik, ki boldognak szeretne látni,
még erre a földi kis időre.
Kedvedért magányom elfelejteném,
csak érintenéd meg szívem,
többet érne holmi testi kéjnél,
ha elmondhatnám mi bánt engem.
Írhatnál rólam szonetteket,
mint annak idején Shakespeare,
fülembe súgva elduruzsolnád,
akkor nyomban megszűnne e földi űr
és felhevülne a régen kihűlt szív.