Valód a kortalan szépség ecsetje simítja,
örökkön káprázó képed igézi városod fölé,
fény-karod az ég kékjébe emeled,
láncaid a tegnap foszlatta köddé.
Évszázadok talpazatán állsz mozdulatlan,
könny, - és kacaj hullámai verdesik lábaid,
veled éled a gyógyuló remény,
háborúk sodrába tűnt korok eszméi őrzik álmaid.
Nemzedékek sóhaja libben újjászülető napjaid felett,
földedre érkező vándor útját talányos jövője felé vezeted.
Vágyálmok színeit szórja a messzeség,
te kitárod a lehetőségek kapuját,
rezzenéstelen arccal, halk magányodban pihenve
suttogod fülünkbe a szabadság himnuszát…