Bárcsak kiadhatnám magamból minden bánatom,
De valahogy sem elmondani, sem leírni nem tudom,
Csak néhanapján kicsordul, csepereg a fájdalom,
És lassan szivárog belőlem egy egy rossz napon,
Megesik hogy a perceket éppen csak tengetem,
Nem remélek semmit, s nem várom hogy jobb legyen,
Tiszta felhőtlen az ég tudom, sosem volt felettem,
De az életem viharában érzem teljesen elvesztem,
És már nem süt ki a nap, soha nem áll el az eső,
Csak zúdul rám az ár, ó a szívemig könnyező,
A sötétségbe veszett a múltam s jelenem,
Sötétbe fordult rég a meg sem élt életem,
Mert nem látom a jövőt, elveszett végzetem,
Valahogy majd alakul, talán elviselhetem,
Ha elég erőm lesz még, hogy levegőt vegyek,
Majd lehajtott fejjel legalább tovább bicegek,
Ó bárcsak kiadhatnám magamból minden bánatom,
De nem tehetek semmit csak az orrom lógatom,
Üres szobámban fekve, üres éjjeleken,
Eltöri a mécsest mindig az űr a szívemben,
Nagy a hiány belül , de nem tudom miért,
Nagyon fáj belül, hogy néha nincs ki megért,
Rossz a magány, de mégis ez maradt nekem,
A sajgó szívemben visszhangzó üres érzelem.