Ha valaha is egyszer úr lennék,
azt szeretném, hogy úri csavargó legyek.
Egy költő, kinek mosolya érték,
mandzsettagombom helyén virágokkal,
s a kalapomat a nők láttán köszönésképp emelgessek.
Természetesen mindet imádnám,
és szenvedélyesen megénekelném őket,
de csak az egyikük szeme betegítene meg,
s az utcákon együtt szaladnánk neki a télnek.
Azért az egyért bebarangolnám a Földet, hogy elkérjem a csókját annak a nőnek.
Az a szép nő, akit nekem ítélt meg a sors,
öle fehér virágokkal rakott, szemei nagyok,
haja fekete a bánattól, és a teste rózsaszín lótusz,
hajladozik, mint egy gyenge nádszál,
s a lábától a feje búbjáig napbarnított az egész.
Egy nap majd meg fogja ismerni
szerelmem összes égésének a csúcspontját,
és természetesen valamelyest elkényeztetem,
s ha lassan kialszom, és ajkaim elhűlnek,
addig is szerelmemet versszakokba helyezem, és azokat a csodás szemeket ott emlegetem.