Szél fújja arcomba
a tavasz üde zöldjének illatát,
romlatlan, hibátlan
minden rügy és élni vágyó ág.
Mégis köröttem leng
a bánat, szomorúság,
hiába itt az újrakezdés,
hogy minden élni vágy'...
Mindig van valami, mely
visszahúz, megtör,
amiből nem tudom, lesz-e kiút,
nemcsak sírgödör...
Mi lesz a vége... rejtély,
de a tudat addig is meggyötör.
A hídhoz érve beledőlök a szélbe,
magam vagyok, sírhatok.
Gallérommal takarom arcom,
sós könnyeimtől amúgy is...
a nagy semmit láthatom.