Mikor beköszönt az ősz
karjába zár a bús eső,
átöleli lelkemet,
a zord idő így eltemet.
De érzem én, kísért a múlt,
valaki sír, könnycseppje hullt,
egy hosszú szerelem miatt,
lelke szomorú, riadt.
Elbújik ott szavak felett,
nem vallja be, mert nem lehet,
a bús esőt csak szél sodor,
a szíve mélyén búskomor.
Sok őszünk, de messze már...
érzésem olykor rá talál,
esőt őriz a homlokom,
pergő szeme a homokon.
Homokórában a porszemek,
feleződnek... én hol legyek?
Mit vesztett számolgatja, és
lehet magányosabb, mint én.