Tűzfalakon árvul szép plakátmosolyod,
hófehér fogad vakít. Kormos hold alól
rád telepszik a város szennye, tovább osonsz
az éji csendben. Eleged van az unott arcokból.
Beszippant a sűrű homály, fukar csillagok
gyér fényekkel pásztáznak árkok hűvösébe.
Fura a helyzet, mert itt sehol sem vagyok,
nem sürgetnek gondolatok, nem tűnök én sem
ki a szürkeségből. Esetleg benne, mint éji folt,
egy mozduló alak, bámuló nagy szemekkel.
Ha a hold korongja a fonák időt kímélni volt,
s nem osztotta meg fényét, csak nevettem
a bennsőm ideges rángatózásán. Mit szülhet
még, e hályogos éjjel? Miért nevetsz mindenen
te lány, ott a tűzfalon? Képzeletem repülne
vadul, mert ez időben a valónak nincs helye?