Ez a mese nem arról szól, ahogy a hősök élnek,
Sokkal inkább egy emberről, ki esendő és gyenge,
Elkövetett ezernyi hibát de semmiből sem tanult,
A világ sokszor megváltozott de ő soha nem idomult,
Többre vágyott mindig, de a kevesebbel is beérte,
S a célszalagot állandóan mások téphették le,
Örök vesztes lett a neve, mindenki csak így becézte,
De egy pillanatnál tovább nem fájt ha valaki lenézte,
Sok mindenért harcba szállt, míg az igazát védte,
Az egyetlen mit nem sajnált az a saját büszkesége,
Eldobta volna ha úgy érzi, akár egy pillanat alatt,
De ha megteszi végül akkor már semmije se marad,
Olykor-olykor ha messze jár, s a felhőkbe réved,
Az égbe fúródó tekintettel nézi a messzeséget,
Maga sem tudja miért már, bár mindig tudja hol van,
Csak a képzelet szárnyain száll az álmokon túlra,
Az út mögötte még semmiség, épphogy csak nekivágott,
Nem is létezett nem is élt, hisz még oly keveset látott,
Ez a mese maga az élete, egy csavargó senkiről szól,
Ki sokszor nem is érezte, hogy önmaga ellen harcol,
Belső háborút vívott minden egyes nap,
De nem nyerhet míg a hőse fel nem támad,
Benne is ott szunnyad tudom jól, az a végtelen erő,
Mellyel az önmagában rejlő akadály leküzdhető,
Hát menj, menj csak névtelen hős járd az utadat,
Kezedben a sorsod, építsd fel a világodat,
Hosszú még az életed, ne siess sehova,
Találd meg az ösvényed, s ne gyűlöld önmagad.