besötétítik a kisszobát.
A zugpoéta ma sem álmos,
bámul az erkélykorláton át.
Elgondol egy szebb, jobb világot,
felmaszatolja a papírra,
de az írás szétfolyik. Átkot
hörögve haldoklik a tinta!
Elszomorító felismerés,
hogy rímek és szavak vesznek el!
Milyen lesz holnap az ébredés?
-versírónk múzsáért esdekel.
A hobbiköltõ búsul nagyon!
A világmegváltó gondolat
ott hánykolódik az asztalon,
a doboló ujjai alatt.
Tudja õ, mirõl kéne írni,
hisz' a világban annyi baj van,
hogy azt már nem lehet kibírni!
-Ez jár fejében egyhuzamban.
A sokmillió sorsüldözött
kínját, papírosra önteni!
-Tán lemossák a sorok között
a bûnt, egy kisgyerek könnyei!
Mert a költõ is, -síró gyermek.
Hiába érzed erõs férfinek!
Üldözött, kit bilincsbe vernek,
ki magát sem mindig érti meg.
Hát a múzsa, hogy értse meg õt,
mikor zagyva álmokról beszél?
Hol szívét, a folyton remegõt,
rongyosra szabja a szembeszél!
Háborúk dúlnak álmaiban.
Bohócok, fajankók, vert hada
keresi a békét naívan,
de sohasem érkeznek haza!
Sohasem, mert nincs is otthonuk!
Kunyerálnak, sírva nevetnek.
Bezáródnak sorban a kapuk,
és a bohócok,-temetkeznek...
Gödrök várnak a vesztesekre,
-élve hull a sírba valaki...
Nincs szükség utolsó kenetre,
-õk a szeretet koldosai!
Ám e nemes vágy bûne alól
feloldozni, senkit sem lehet.
Mert ha van túlvilág valahol,
Õk viszik el a szeretetet!
Szomorú gondolatok ezek,
a fûzfapoéta agyában.
Ma sem születik új mûremek,
a késõ esti félhomályban.
Ma sem születik vidám ének,
madárdaltól hangos kisregény,
mert leszakadt egy fecskefészek,
és haldoklik benne a remény!
De, ha elfogy a remény lelke,
a pincérmadár már nem dalol.
A versnek nincs tovább értelme,
hiszen lassan, az is haldokol!
A "költõ" is leteszi tollát,
hû múzsája, -megcsalta szegényt!
Az álmosságtól, már úgysem lát,
hát befejezi e költeményt...