Emanuel Geibel
(1815-1884 )
Vergänglichkeit
Daß alles uns so rasch vorübereilet
Und sich die Zeit nicht läßt in Fesseln schlagen,
Es war mir nimmermehr ein Grund zu klagen,
Wenn ich im Kreis der Fröhlichen verweilet.
Denn öfter noch hat mir es Trost erteilet,
Wenn auf der Seele tiefe Schatten lagen;
Der bangen durft' ich dann vertrauend sagen:
Getrost! Der Sand verrinnt, die Wunde heilet.
So hofft' ich stets dem jungen Lenz entgegen,
War ich vom Frost des Winters kalt umschauert,
Und sah mit Ruh den Herbst ins Grab sich legen.
Nur eines hab' ich immer tief betrauert,
Daß auch die schönste Blum' auf unsern Wegen,
Die Liebe selbst nur zwei Minuten dauert.
_________________________________________
Mulandóság
Az idő rajtunk átsietett gyorsan,
És láncra sem engedte magát verni,
De okom nem volt soha panaszt tenni,
Hisz társaságban, vígakban mozogtam.
De mert vigaszhoz mind többször jutottam,
Midőn lelkemre árny kezdett lebegni,
Mondhattam bátran: nincs ok félni semmi,
A seb begyógyult, megvigasztalódtam.
Az új tavasz elé derűsen néztem,
S bár szenvedőjeként a fagynak, télnek,
Már őszt temetni is volt jó esélyem.
Ám van, amitől egyre jobban félek,
Hogy éltünk legszebb virága, a vétlen
Szerelem is csak két percet remélhet.
* * * * *