Vergangenheit
Du hörst die Stunden gehn. Scheu und verstohlen
Gehn manche dir vorbei. Auf leisen Sohlen,
Wie man um Stuben Schwererkrankter geht.
Und manche ziehn dahin gleich weißen Schwänen,
Und lange siehst du ihre Spur sich dehnen,
Bis auf dem Wasser sie ein Wind verweht.
Und manche, wie ein freudiges Gespann
Von jungen Pferden fliehen in die Weiten,
Die deine schwache Hand nicht halten kann
Und doch so schmerzlich ungern läßt entgleiten.
Und Stunden gibts, die sind wie bunte Bälle
Und fliegen durch die Luft, auf einer Welle
Von Licht und Duft, die köstlich dich berauscht;
Und Stunden gibts, die sind wie Glockentöne,
So tief und rein und ganz voll hoher Schöne,
Daß lang du noch nach dem Verklingen lauschst.
Du siehst die Stunden gehn, siehst sie verschwinden,
Die eben dich berührt noch, nah und warm,
Und kannst bald ihre Spur selbst nicht mehr finden
Und siehst nur einen ungefügen Schwärm,
Bis er auch schwindet in den dunklen Gründen
Und du ins Leere streckest deinen Arm.
Nun weht‘s dir kühl ums Herz und seltsam bang:
So sind sie tot und kehren nimmer wieder,
Und eine Trauer sinkt auf deine Lider,
Und in dir klingt es wie Begräbnissang.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Doch einst, vielleicht, wenn ganz ein schwerer Kummer
Dein Herz in seinen Tiefen hat gefaßt.
Kommt ein Gewesenes zu dir, wie ein stummer
Und lieber und so lang vermißter Gast.
Und deine Hände können wieder tasten
Die lieben Züge. Und all die verblaßten
Und matten Farben glühen nun aufs neu!
Und frohe Stunden aus den fernen Zeiten
Siehst du auf stolzen Pferden zu dir reiten
Und grüßen dich voll alter Huld und Treu!
So waren sie nicht tot! Dies Wort vom Sterben
Ist denn nur Schein und ist ein hohler Scherben,
Dahinter unvergänglich Leben loht;
So lagen sie denn scheinbar nur im Tod
Befangen, wartend, bis die Zeit gekommen,
Da sie erscheinen durften dir zu frommen,
Und dir so nötig wie ein heilig Brot!
Und Jubel füllt dein Herz mit Frühlingswehen.
So gibts kein Sterben denn, gibts kein Vergehen,
So muß, was je dem Leben war geweiht,
Von Ewigkeit zu Ewigkeit bestehen
Und eingemeißelt in den Stein der Zeit!
__________________________________________
Múlnak az órák
Múlnak az órák... Hallod? Néhány lopva,
Félénken húz el, szinte óvakodva,
Mint nagybeteg, ki járja a szobát.
Majd néhány úszva – ők hattyúk, fehérek –
Távozik tőled, s míg szemmel kíséred,
Szellő simítja vízen el nyomát.
És megint néhány, mint csapat csikó,
Úgy száguld vígan el a végtelenbe;
A távozásuk szívet fájdító,
De őket is kezed megfogni gyenge.
És vannak órák, melyek tarka labdák,
Mint fény- és illathullám általhatják
A téged mámorító levegőt;
És vannak órák, melyek harangképpen
A legfőbb Szépet zengik tisztán, mélyen,
Mit hallasz még, bár elnémultak ők.
Az órák múlnak, látod, egyre-másra,
Mik felkavarták nemrég még napod,
És nem leled nyomát se nemsokára,
Az oly problémás raj eltávozott,
S ha elnyelte a sötétség homálya,
A Semmi felé nyújthatod karod…
Nos, ekkor fagy meg szíved eleve:
Mert mind halott már, nem jő vissza újra,
S a bánatod a szemhéjad lecsukja,
Hogy benned zengjen föl, mint gyászzene.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ám elszorítja szíved egyszer még tán
A súlyos bánat mélyen legbelül…
Egy hajdanvolt beállít hozzád némán,
Oly régen óhajtott vendégedül.
És kezed újra érezni lesz képes
A vonzódást, mely szerelmetes, édes,
És újra élnek akkor a színek!
Az idők távolából boldog órák
Paripák hátán térnek vissza hozzád,
S a régi hűséggel köszöntenek!
Mert nem haltak meg ők! Halál – e zord szó
Csak képzelődés, ócska, üres korsó,
Mely eltakar egy pezsgő életet;
Haláluk látszat, nem is létezett,
És vártak ők a kellő pillanatra,
Midőn jöttüknek lesz számodra haszna,
Mint szent kenyérnek, mely úgy kell neked!
És szíved új tavasznak örvend végre,
Már nincs halál, nincs senkinek se vétke,
S az életben mi szent volt hajdanán,
Az mindörökre álljon itt bevésve
Az Idő el nem múló kőfalán!
* * * * *