Halvány virágszirmok közé
rejtetted angyalvoltodat,
s ezt csak én tudom és a virágok,
kik vigyázzák titkunkat.
Szemem úgy lát még álmomban
téged, mintha gyermek lennék,
te vagy a bizonyosság, a minden,
akihez, ha baj van, mindig mennék.
Hiszen úgy van az: ameddig én,
addig biztosan te is leszel még,
ez nem változhat semmit ugyanúgy,
ahogy a fű zöld és kék az ég.
Féltelek, mert az én időm is
délutánra jár és itt fáj, ott fáj,
csak ilyenkor, néha döbbenek rá,
hogy az idő nem kíméli a halvány
virágszirmokat, s angyalvoltod
is hiába dacol vele, a te fejed
fölött is mindenképp elszáll...
Ilyenkor kétségbeesek...
S nehezen vigasztalódom, még ha
körülölelnek is gyermekkori
édes, szép emlékek, s a mindent
betöltő, féltő szeretet.