Jég hátán táncolok, a tűző perzselő napon,
És élvezem nagyon, mégis ki nem állhatom,
Dogmák hitek és áltatás, fájdalmas a valóság,
Az élettel szembe nézve, messzi még a számadás,
Léket vágok magam alatt, a rianás majd elborít,
Rám talál a puszta lét, de a fagyos csend már boldogít,
Elmerülve önmagammal szemem felsír az égre,
Örömkönnyek hullanak bánatot fodrozva a vízre,
Megtört gyenge alázat, de a világ vége még várhat,
Elhagyott erőm harcra kész, indokolatlan most a bánat,
A világ összetört már többször több-százszor,
És valaki mindig akad aki szűz jégen táncol,
Mikor a nyűggel agyonhajszolt lelki erőnk,
Már nem más csupán egy romba dőlt erőd,
Akarat kudarc és csüggedés, sok kérdés kevés miért,
De a végtelenbe fordult tél, egy tavaszi napon véget ér,
S nem marad csak egy szösszenet,
Egy gondolat ami néha feldereng,
Naivság volt hiú ábránd, arra várt hogy megtaláld,
Igazsággá téve a mesét, hogy létezik a boldogság,
Belém kódolt akarat, emberi szívemből fakad,
Súgja ne add meg magad, minden jég felolvad,
Néha jó csak ússz az árral, az se baj ha elsodor,
Összetört szíved talpra állhat, hogyha te is akarod,
A szeretet nem veszhet el, ott él mindenkiben,
A testedben s a lelkedben, s a sokat mondó semmiben.