Szüleim és az örökségem*
Egy szegény családba születtem én bele,
Nem volt az erszényünk pénzzel soha tele.
Apám cipészmester, anyám ruhatáros,
Az egy szoba-konyha nem volt épp lakályos.
Spóroltak mindennel, amivel csak lehet,
S időben fizettek minden közüzemet.
Lakbér, villanyszámla nem késhetett soha,
De azért meleg volt télen a kis szoba.
Bár az igény megvolt, könyvre alig jutott,
Apám megjavított mindent, amit tudott.
Anyám főzött, mosott, takarított, vasalt,
Piacra járt, kötött, befőzött és aszalt.
„Magamét nem adom, másét nem kívánom,
És a sült galambot tétlenül nem várom!”
Mondta apám gyakran, és mindenre tellett,
Ami takarékos mivoltunkhoz kellett.
Engem támogattak: „Csak tanuljál, fiam,
És ne válogassál, becsüld meg, ami van…”
Nem vettek fel kölcsönt, nem szorultak másra,
Nem is támaszkodtak soha, csak egymásra.
Mit mondjak… A sorsuk nem volt szálkamentes,
Nem adott hitelben sem pék, sem a hentes,
Ám ajkukat zokszó el soha el nem hagyta,
Anyám meg a kosztpénzt az élére rakta.
Hálásan gondolok mindig vissza rájuk,
Ma is látom kopott köznapi ruhájuk.
Látok teknőt, lavórt, sámlit és hokedlit,
A kredenc tetején télire hecsedlit.
Rég a temetőben nyugszanak mindketten,
Én meg időközben mérnök úrrá lettem.
Ám a génjeimben a spórolás ott van,
Örökségbe tőlük ezt – magammal hoztam...
_____________________________________
2017. május 23.
*/májusi verspályázatra...