Apám képe
Írta: PiaNista Dátum: Május 15 2007 04:49:10
**********
"Elnézem apámat legutolsó képén"
**********
Teljes hír
Apám képe
Maróti László
Apám képét nézem. Itt van a kezemben.
Kilencvenegy éves volt ? akkor, s nékem
még csak nem is csordult könnycsepp a szememb?l
mikor a kép készült: jöttünk egy ebédb?l.
M'ért is hittem volna, hogy tán ez a kép lesz
majd a legutolsó, s emlékeket ébreszt?
Emlékeket, többet, mint az összes többi,
mely a múltat, régit képben elmeséli.
Hiszen úgy mosolygott, nos, ki hitte volna?
Utolsó könyvének épp a végét írta.
Mégis tudtuk, pedig tervezgetett is még,
kilencven fölött már közeledik a vég...
Áll az ember, s réved, fel és felidézi:
mennyi tudás ment el! Ésszel föl nem érni.
Csak egy lehelettel hagyta messze szállni.
De jó, hogy legjavát örzik a könyvei!
Elnézem apámat legutolsó képén
ami róla készült a lakás erkélyén.
Hosszan nézek, nézek mélyen a szemébe:
ott sejlik, benne van az egész élete.
Asztalosinas volt, segéd lett, majd mester.
Munkáskórus tagja és segéd-kar-mester.
Évek múltán ? volt a kórusok atyja,
Liszt Ferenc házában tudását lerakta.
Közben bútorokat készített titokban,
melyek hatvan éve sem ragyogtak jobban,
mint ma ott a régi erzsébeti házban:
maga mögött hagyta tudását a fában.
Gondolj vissza, Apám, a gyermek id?kre.
Kinek jutott volna akkor az eszébe,
hogy majd inas társa f?iskolán tanít?
A politika tombolt, de a kórus kibírt
minden fordulatot: harci zajt és békét,
énekelve Himnuszt, Internacionálét.
Mozgalmi daloktól Palestrináig,
a "Vörös Csepel"-t?l Händel: Messiásig
'Száll(t) a büszke ének..., s lobogtak a zászlók...
A fa szeretete, s élni kórusokért:
szinte már két véglet! Nála mégis megfért.
Kórusok ezrének nyitott szabad utat,
s míg ideje hagyta, er?s bútorokat
gyalult rokonoknak csak azért, hogy lássa,
mint lesz keze alatt jó bútorrá a fa.
Közben tanártársak bíztatták, hogy írjon
könyvet kórusokról, hogy abból tanuljon
majd az, aki ott áll, s karnagy a javából,
dics?séget százszor hozzon a világból
hirdetvén, hogy nálunk, kis Magyarországon,
sírva is dalolunk, s mosolygunk a gondon.
Apám képét nézem: az ágynál elbúcsúztunk.
Tudtuk, hogyha néha jól belegondoltunk,
kilencven fölött már közelebb a vég is,
tudom, ezt már mondtam, dehát azért, mégis!
Bár volt még pár oldal, könyve végére ért,
kiadója jött a képmellékletekért.
Mi ez a sietség? Talán ? már tudta?
Három éve történt, s azóta ül rajta.
Apám! Apám, nézzünk most egymás szemébe.
Te is én is írtunk: prózába, vagy versbe
foglaltuk, mit tudtunk, nehogy sírba vigyük! .
Mit érne az ott már? Mások elé tegyük!
Hadd vegye fel bárki, olvasgasson benne,
hátha rátalál a dolgok lényegére.
Mindent le kell írni, soha nem tudhatjuk:
Ha ma elmulasztjuk, ott lent már bánhatjuk.
Apám képét nézem. Itt van a kezemben.
Kilencvenegy éves volt ? akkor, s nékem
még csak nem is csordult könnycsepp a szememb?l.
Ha majd találkozunk, beszéljünk majd err?l...
Göteborg. 2006.