Lábat vet a kétség, hol akad ami szép még,
Hány év bűne száll fejemre míg a halál elér,
Gonosz vagyok én is, a szárnyam angyal mégis,
Hellyel közzel zörög a szìvem még csakazértis,
Elveszve kételyekben a föld porában lépegettem,
Összefércelve önmagammal, lelkemtől elidegenedtem,
Agyamba gondolatokat drótozva kiszakad néha még,
S nem tudom, ember vagyok e, vagy dróton rángat az ég...
S megtalál a vétség, már érezni az ízét,
Itt a nyelvem hegyén, az utolsó kérdést,
Mi az oka annak, hogy érzéseim vannak,
És nyugodni mìg élek mért nem hagynak?
Elveszve végzetemben, a célokkal miket dédelgettem,
El semmit még nem értem, amíg meg nem értettem,
Minden igaz mit az érzelem pártol, s vadul vádol,
Önnön lényed mert hazug éned az mit a szív megcáfol.