Szép lassan élsz, és mind odavész,
Minden amitől egy ember egész,
Fél szíved a sírban talán még dobog,
De a régi tüzében már nem ragyog,
Kemény lecke az idő, s tanulságos a jövőd,
Elmúlik minden amire lett volna elég erőd,
De fejedbe szállt a bánat, s követte a zárlat,
Magány ami szívet és elmét magába zárhat,
Fejedre szállt az éj, s a sötétjébe vesztél,
Napról napra egyre keserűbb szívvel szerettél,
Majd az is letűnt, s ma már ennyid sincs,
Minden érzés benned mélyre ásott kincs,
Miért nem sírsz, csak egy kicsit néha legalább?,
Az ìgéret földje terád talán sohasem várt?
Nem érthet meg rólad olyasmit a világ,
Melynek még magad sem tudod az okát,
Ha félsz feladni, miért nem harcolsz tovább?
Vesztes leszel küzdelem nélkül, s nem is fáj?
Csak egy kicsit sírj, egy kósza könnycseppet magadért,
Ejts el egyet, mindahányszor valami bánat ér,
Hidd el, nem gyengeség önmagadnak lenni,
A benned élő gyermeket szorosan átölelni,
Csak egy cseppnyi érzést engedj meg magadnak,
Ha élni akarsz, azt ne úgy, mintha nem lenne holnap.