Sok év múltával... még ma is, magány ölel vaskarokkal,
Reggel eltűnök, de este, ő nyit ajtót tárt karokkal.
Álmatlan éjszakák után, hajnalt várok csillagokkal.
Volt, hogy nap mint nap a temetőt jártam,
Könnyeimmel sírhantokat áztattam.
Sütött a nap, ragyogott s mégis sírtam.
Este, haza térvén, csak a magány várt,
Jéghideg, dermesztő karjaiba zárt.
Porladó testemen nem tehetett kárt.
Szívem, a fájdalom, mint tőr döfködte,
Létem ketté törte, földre döntötte.
Hófehér lelkem sárba fürösztötte.
Napjaim vidámak lettek egy angyali teremtménnyel,
De estre megérkezett a rém az éjjeli fényjellel.
Mint a sas áldozatára, csapott le rám minden éjjel.
Boldogságra és támaszra éheztem,
Mint koldus, falat kenyérre, éhesen.
Szívembe szökött, váratlan szerelem!
Életem forduló ponthoz érkezett,
Örök, igaz szerelem ígérkezett.
Tiltott! Mindjárt tudtuk! Későn érkezett.
Felválatuk, azóta is csak morzsákat gyűjtögetek,
Minden boldog percet, hónapnyi fájdalommal fizetek.
Háló társam az éjjel réme, kit nehezen viselek.
Néküle, élni nem tudok... Szeretem!
Vele leni nem lehetek... Létezem.
Sors adta szerelem... Ennyi jár nekem?
Mi a vétkem, hogy ezt kaptam... Istenem?
Nem szenvedtem még eleget... Kérdezem?
Van fény az alagútvégén... Hihetem!?
Szabadka, 2017. június 10. –Jurisin (Szőke) Magit