Kutya ugat, a karaván halad.
A szó elszáll, az írás megmarad.
Szokásrendünkben szilárd cölöpök
süllyednek mélyre, semmi sem örök.
Tisztelet hangján szólt hozzám apám,
hűség szavát mégsem szajkózta szám.
Tekintélyében mesterség honolt,
az én tudásom kezet szorított.
A lelki malter jól összekötött
anyámmal is vélt viharok között,
életesély-szakmát ha tanított,
nem prédikált, pacsirtaként dalolt.
Esténként tejet szűrt jó nagyanyám.
De jó is volt – a régen-rom-tanyán...
Nem lettem bognár, sem föld-asztalos,
öregem szólt: a ló nem bokros,
hajtószáron is saját akarat
vezérli, nem csak jó abrak-falat.
S ha nekünk nem jutott egykor elég,
nem szakadt ránk a magasságos ég.
Előtör bennem halk nosztalgia,
mikor versem nem olcsó mágia,
tartják még vázát fáradt cölöpök,
húsban a csontok, ha megyek – jövök.
Ok nélkül nincsen kutyaugatás,
nagy tévedés: félelem, semmi más...
Félszeg voltam, de nem alázatos,
jó mintát kaptam, s tudom, mi a rossz.
A szavak között bújó gondolat
ma is érdekel, annyi év alatt,
hallhatta tőlem az a kisdiák,
ki most fiával erről nyit vitát.
Bujkál a múlt jelen ösvényein.
A szám meg fogy szorgalmunk vényein.
Akármi történik veled s velem
hajónk tengerén, szorítsd a kezem...
Velünk éljen még – a történelem!