Már esteledik, félhomály van,
ülök egyedül kisszobámban.
Gondolataim múltba szállnak...
Szemeim egy kicsi lányt látnak.
Vállára omlik kócos haja,
szemét, arcát is eltakarja.
Nem több lehet öt-hat évesnél,
nyájasan babájához beszél.
Édesanyja nem messze tőle,
ruhát öblít a fateknőbe.
Bátyja a labdáját kergeti,
minden örömét abba leli.
A tanya bejárati útján,
érkezik apjuk, kerékpárján.
Felpakolva sok-sok mindennel
ami konyhára egy hétre kell.
Mind a hárman hozzá sietnek,
köszöntik, s neki segítenek.
Boldogan csevegnek s nevetnek,
örömük, kedves zaj fülemnek.
Együtt, ők a házba bemennek,
szemeim elöl köddé lesznek.
Az arcomra ködhomály borul
kíntól mi könnyekké alakul.
Tíz éve már egyedül élek,
mindhárman örök békét leltek.
Nem maradt mellettem senki már,
bánat gyötör, nincs ki haza vár.
Szabadka, 2016. október 22. –Jurisin (Szőke) Margit