Csukd be a szemed, sötétebb úgysem lehet,
Hisz most is elvesztetten bolyongsz benne,
Utadat keresve, rohanvást menekülsz,
S a valóságodtól egyre messzebre kerülsz,
Fájó szavaiddal már rég némán maradtál,
Nem értheti azt senki mit magadba zártál,
Tán csak önvédelem volt, de meghazudtolt,
S végül elzárva mindentől végig megóvott,
De mikor lemegy még a nap, mindig olyan szép,
Gondolok még rád, hogy bennem élsz e még?,
A világ nem is rossz, az enyém és a tiéd,
Mind boldogok lennénk ha feldezhetnéd,
Egyszer majd nyisd még ki a szemed,
Hog lásd a fényt mi téged is körül ölel,
Megóvlak akkor majd, ahogy mindig óvtalak,
Nem baj ha ledőlnek, nem kellenek falak,
Hol belül haldokoltál, torz gondolatok árán,
Az élet ott vár rád, nem maradsz majd árván,
Csak ne félj a valóságtól, a titkos vágyaidtól,
Dőljön le a fal, ami az életedben gátol.