A néma csend
Csend, egy elgondolkoztató, nyugodt pillanat,
Egy pillanat, amely újra életre kelt minket,
Vagy velünk marad, vagy csak egy mozzanat,
Vagy letipor, vagy megbocsájt nekünk mindent.
De ugyan az a csend, meg is tud ölni bennünket,
Fájdalmunkkal szótlanul, bénán szenvedünk,
Sokszor új életre kelti, a belső virágos kertünket,
És a szép virágos kertben, új életet kezdünk.
A csend az néha egy átok, néha egy drága ajándék,
Egyeseknek az élet megfizethetetlen kincse,
A másiknak semmi más, csak egy rossz szándék,
Az emberi magány, kínzó és kegyetlen bilincse.
Legyen olyan a csend, amit megérdemeltünk,
A jövő minden pillanatát, élvezzük boldogan,
A fájó, gyötrő csend, az itt van mi közöttünk,
De sokszor a bűnös, én vagyok saját magam.
Minden reggel megfogadom, ma javulni fogok,
Esténként észre veszem, még ma sem javultam,
Mindig kérdezem, hol vannak az emberi jogok?
És remélem nincsen senki, ki szenved miattam.
Életünk lassan, csendben, búcsúzkodik tőlünk,
Naponta érezzük, kevesebbet bírunk mint tegnap,
Mindennap már elmegy valaki, örökre közülünk,
De a remény éltet, lesz még egy boldog holnap.
A ma, az már holnap, tegnappá változott,
A holnaptól még mi sok örömöt elvárunk,
Az életünk néha, az egy kicsit korlátozott,
De azért egy frissest, még mindig eljárunk.
Mucsi Antal-Tóni 2009 Június 6