H.Gábor Erzsébet
A vén platán
A parknak díszes éke volt,
a Nap sugára ráhajolt,
és úgy ölelte ott a fát,
minthogyha kincset fonna át.
A lombja dús volt - zöld smaragd,
és száz torokból dal fakadt;
ágain fészket ringatott,
másoknak otthont így adott.
De tudta jól a vén platán,
hogy útban már a sarlatán,
s a nyár hajára rozsda hull;
lassanként minden megfakul,
és sárga lesz a zöld levél,
majd halni, csendben földet ér,
hogy sírba fojtsa álmait,
s ott nem segíthet már a hit.
Ám mégis boldog volt a fa,
mert néki szólt a szél dala,
s még csókolta a drága Nap
a lombját és az ágakat.
De jött a tél, s a vén platán
csak állt ruhátlan, óraszám;
bánata gyöngyöt pergetett,
siratva azt, mi elveszett.
Az Isten csendben nézte őt,
és áldást küldött, éltetőt;
hóból szórt reá tüll-lepelt,
s a szívük együtt ünnepelt.
2017.09.22.