Az őszi erdő szerelmese
Hajnalban készülök,
mikor az avar még nem zörög,
de már a kelőnap árnyékot ad.
A lehűlő levegő simogat,
utat fényárnyék mutat
az erdő rejtekén,
léptem véget ér minden fa tetején.
Csendben állok,szemem tátong,
Nem keresek,
mégis lelek gombát, virágot
megbújva színes avar között
mely föld alól fényre költözött.
Csodát látok!
Egy ég felé törő növény,
mely még élni vágyó jövevény,
átszúrta derekán, s hordja díszeként
a törékeny falevelét,
Gondolatban karon fogom,
közben ébren álmodom:
ha idegen tájakon tovafutnánk!
Helyben járok, nézek bután,
mert szülőföldem talpam alatt,
mint mágnes visszatart.
Itt minden fű, fa, virág ismerős,
a hőscincér is, ki most elbújt hegedűs!
Alkonyatkor hallom zenéjét,
hajnalban a madárcsivitelését,
Hallom a fakopácsot,
ahogy csőre fakérgen lejt magyar táncot!
Hogy hagyhatnám itt e szép világot?
Lám a Nap tette dolgát,
észrevétlen már nyugaton járt,
én átsétáltam egy napot,
az erdő megnyugvást adott.
Szerelem játszott a nap fényével,
lassan itt a holdas éjjel,
az erdő takaródzik csillag köntösével.