Elmentem, hogy tüzes érintésekkel
körül írjam tested körvonalát.
A szám ferdén magába foglalt, és nyelvem
benned, telve szomjúsággal.
Mesék az est partján néked,
te szomorú, nyájas nő...
milyen boldog az a hattyú ott a távolban,
ez a szőlő évszaka, tökéletes, termékeny ő.
Én vagyok, aki menedékemen is szeretett,
hol az egyedüllét kereszteződött az álommal és a hallgatással,
csüngve a tengeren és a szomorúságon,
hallgatagon, két álom között, lázálomban.
Az ajkak és a kiadott hang között valami elvész,
szomorúságom, túl rajtad, vajon mi következik?
Amikor megérintettem azt a rendkívül hideg magaslatot,
szívem egy éjjeli virág kelyhéhez hasonlóan bezárt.