Tanácsosokként álltak az aranyozott tölgyek,
lustálkodva az út menti réten,
s egy seregély szomorúan átrepült rajtuk,
nem keltve hiányérzetet senki után, a magas égen.
Mit is sajnálna? Mindannyian vándorok vagyunk a Földön,
haladunk, jövünk, megyünk, hazatérünk,
nappalokkal, éjjelekkel, teliholdkor, lila égen,
de őt csak a kender szólítja nevén, szépen, a tó tükrében.
Egyedül vagyok kint a réten,
seregélyek fedik be a látóhatárt,
tele vagyok ifjúságom emlékeivel,
minden ami volt, felötlik, de nem bántam meg azt a lányt.
És ha megcsap az idő szele,
velem együtt szóródik szét, mint az álom,
inkább így mondjátok... arany korszakomat
a szerető szél hangja megjósolta, amit máig áldok.