Nem hiába fújtál szelet,
nem hiába voltál vihar,
valaki felfelé ível,
szemeimben holdudvar.
Valaki kényeztetése alatt,
elfeledem a szomorúságomat,
az ezüstvilág után,
amely ismeretlen, és titkokat bújtat.
Nem nyugtalanít most már semmi,
még a végtelen csillagok sem,
szeretem a pillanatot,
és a csendet... az óra üti a hatot.
Minden zúgás elcsendesült,
minden tiszta üvegként csillog,
a napnyugta egy mákvirág,
a tó felszíne lilás-piros és ragyog.
Felszabadultan mosolyog,
a látvány kicsorog,
gyönyörű az ég, vajúdik az asszony,
és később csókolja gyermekét.