A hulló levelek körbe forognak,
és inni készek a tó vizéből,
mintegy vörösréz lepkecsapat,
kik haldoklásukban egy csillag felé tart.
Szeretem ezt az estét, amikor a földet
szívemhez oly közel érzem,
s látom amint a bükk pendelyét
a szél válláig emeli éppen.
Hűvös van itt a völgyben, és a lelkemben,
a napnyugta egy lila birkanyáj,
hallom ahogy a susogó kert szélén,
elhalkul a csilingelő, élénk táj.
Istenem, nem voltam még soha ilyen éber,
nem hallottam mit mond nékem a testem,
be jó volna, mint egy hajlott fűzfa,
árnyékként a tó vizén lebegnem.
S amíg mosolyogva ott ültem a boglyán,
milyen jó is nekem a Holddal,
egy szalmaszállal a szám sarkában,
elmerültem a semmi óhajomban.