Gondolat a félhomályból
Írta: Inis Corphlo Dátum: Március 24 2008 05:12:59
H
Én vagyok a márvány, fiolában hálás méreg,
És én vagyok a baldahin min halok,
Én vagyok a koporsómra hulló porszem!
Teljes hír
A földbe kapaszkodok, hogy ne nyeljen el az ûr,
Az ég a takaróm, párnám meg egy rózsaszirom,
Kinek suttogok szép álmokat,
Mert tudom, õ nem tud beszélni, nem küld el, és nem ígérget,
És tudom, hogy vörös színét nem nevezhetem szívének.
Holnap piros helyett, a fekete nevet adom színének,
Mert lassan kifakul, bágyadt fejem, nem hagyja lélegzethez jutni.
És ha otthagyom nem marasztal, inkább csak bíztat,
Hogy merjek futni.
Az érzés furcsa, hogy csak vánszorgok a semmiben,
Nem mondok közhelyeket, hogy nem bízok már senkiben,
Mert megteszem, akkoris hogyha nem kéne,
Lepkén himpor, amit elfúj a szellõ,
Tengerparton árva gyermek, akit elbûvölt egy sellõ.
Éjjel a végtelenhez tapadok házamban,
Maradok, mert menni sincs már kedvem, lanka rétre,
Nem tudom mi a miértje, de nem is érdekel,
Inkább élvezettel várom furcsa álmom,
Hogy a baldahinos ágyon a magát leszúró nõt látom,
Aztán megyek, hogy belevessem
Magam a habokba, ott meg
Ágnes asszony lánya, anyja tetemét õrülten folytja patakba.
Folyton örültem magamban, mert látom ahogy a hold oson,
Halálom után aztán tetemre hívom gyilkosom!
Majd szárba szökkenek egy alkonyon, és hajtásommal nevetek,
Oly cinikusan a hajnalon,
Ahogy te nevettél rajtam, mikor elpilledtem hangodon!
Mi akkor bársonyos volt, most érdes mint a kõ.
Feltépi a bõröm, és nem simogat mint egykor, mámor mára a holnap,
Mint a lány vágya, olyrégen,
Ki Villonnal táncolna keringõt a holdfényben.
Száraz kapukra fújom tüdõmbõl a füstöt,
Ami símogatja torkom, majd eltapos mint egy tücsköt!
Én sem ciripelek már!
Éjjel a kertedben, a hervadó rózsákon!
De félhomályba olvadok, az egyre múló órákon!
Én vagyok a márvány, fiolában hálás méreg,
És én vagyok a baldahin min halok,
Én vagyok a koporsómra hulló porszem!