Wilhelm Busch
(1832-1908)
Kinder, lasset uns besingen…
Kinder, lasset uns besingen,
Aber ohne allen Neid,
Onkel Kaspers rote Nase,
Die uns schon so oft erfreut.
Einst ward sie als zarte Pflanze
Ihm von der Natur geschenkt;
Fleißig hat er sie begossen,
Sie mit Wein und Schnaps getränkt.
Bald bemerkte er mit Freuden,
Daß die junge Knospe schwoll,
Bis es eine Rose wurde,
Dunkelrot und wundervoll.
Alle Rosen haben Dornen,
Diese Rose hat sie nicht,
Hat nur so ein Büschel Haare,
Welches keinen Menschen sticht.
Ihrem Kelch entströmen süße
Wohlgerüche, mit Verlaub:
Aus der wohlbekannten Dose
Schöpft sie ihren Blütenstaub.
Oft an einem frischen Morgen
Zeigt sie uns ein duftig Blau,
Und an ihrem Herzensblatte
Blinkt ein Tröpflein Perlentau.
Wenn die andern Blumen welken,
Wenn‘s im Winter rauh und kalt,
Dann hat diese Wunderrose
Erst die rechte Wohlgestalt.
Drum zu ihrem Preis und Ruhme
Singen wir dies schöne Lied.
Vivat Onkel Kaspers Nase,
Die zu allen Zeiten blüht!
____________________________
Gyerekek, fakadjunk dalra…
Gyerekek, fakadjunk dalra,
És ne játszunk irigyet,
Gáspár bácsi veres orra
Sokszor csinált jókedvet.
A természet ajándéka
Volt az, mint egy szép növény;
Rendszeresen meglocsolva
Bor színezte, szesz, tömény.
Örvendezve konstatálta
Nemsoká: a rügy dagad,
Majd vörös rózsává válva
Kibont csodás szirmokat.
Tövises a rózsa kivált,
Ám az övén nincsenek,
És a szőr, mi kikandikált,
Senki embert nem szúrt meg.
Pohár felől orr-kelyhébe
Áradt édes aroma,
Virágporos tüsszentése
Volt rá válasz, jókora…
Gyakran láttuk hűvös reggel:
Színe hamvas szilvakék,
És gyöngyharmat-náthacseppel
Csillant meg két cimpavég.
Más virág, ha elvirágzott,
És a tél hozta fagyát,
Ez a rózsa akkor és ott
Érezte csak jól magát.
Dicsőítő dalunk sorra
Éppen ezért most kerül,
Vivát, Gáspár bácsi orra,
Virítsál időtlenül!
* * * * *