Hat, nyolc évesek lehettünk,
a bátyám és én. Sürögtünk
drága édesanyánk körül.
Cipő, csizma előkerült.
Szorgalmasan törölgettük,
fényeztük, ablakba helyeztük.
Mikulást reméltük estére,
izgulva vártunk jöttére.
Valaki az ajtón kopogtat!
Az csak ő lehet, a mikulás,
ilyenkor nem jöhet senki más.
Apánk máris bebocsájtotta.
Mi ketten egy hangba zengtük:
Szófogadók voltunk, leszünk,
ajándékot megérdemeljük,
virgácsot ne hagyjál nekünk.
Felénk nyújtott ajándékot,
s hogy arcunkra adjon csókot,
lehajolt. Se perc alatt a bátyám
meghúzta a hófehér szakállát.
Bajusz, szakáll a földre esett!
A szobára csend telepedett,
lehunyt szemmel álltunk előtte...
Nagyapa karja minket átölelt.
Sebaj, drága csemetéim,
nem kell hinnetek meséim.
Mikulás nincsen, most már tudjátok.
Igazi ajándék a szeretet, mit kaptok,
és szeretteiteknek viszont adtok.
2016. december 4. –Jurisin Szőke Margit