Emily Dickinson: Life
LXXVIII
To learn the transport by the pain,
As blind men learn the sun;
To die of thirst, suspecting
That brooks in meadows run;
To stay the homesick, homesick feet
Upon a foreign shore
Haunted by native lands, the while,
And blue, beloved air—
This is the sovereign anguish,
This, the signal woe!
These are the patient laureates
Whose voices, trained below,
Ascend in ceaseless carol,
Inaudible, indeed,
To us, the duller scholars
Of the mysterious bard!
Emily Dickinson:Lét
LXXVIII
Tanulni kínból hogy lesz kéj,
napot tanul a vak;
szomjan pusztulni, sejtve,
odébb patak szalad;
Vágyni idegenből haza,
de nem indulni el,
hiába kísért honi föld,
kék ég, szerelmesen –
Ez túlnő minden szenvedést,
ez, a legnagyobb!
E kín repít fel végtelen
karácsony-dallamot,
mit békés költők zengenek,
nekünk, mint oktalan
diákoknak szent, égi
bárdunkról boldogan!