Egyedül vagyok, lelkemben emlékek,
időfonálból egy kötegbe fonom szomorú napjaim,
milyen nehéz a szó, olyan mint mélye a tónak,
és fekete, mint az ég a zúzós vihar előtt,
szél söpri át a kertem, s széttépi jácintjaimat.
Érzem ahogy kialszik az álmom
a tündérvilág fénysugarai alatt,
szétolvad a múlt homályában...
fájdalmam olyan, mint a szirmok halál
mikor a vihar csókjai megtépázzák - összeroppannak -,
Ó, ki az, aki hiábavaló kísértésként befurakodik
körém, hogy a sírás szavakba nőjön,
s vállamra akasztja köpenyét,
és kezeim közé bújtatja titokban
azt a kelyhet, amiben a sóhajtások lapulnak.