H.Gábor Erzsébet
Háladal
Marad-e valami utánam?
Itt állok megfakult ruhában
boldogan, hiszen az életem
szivárványszínekben élhetem.
Víg kacaj, öröm, és dús napok,
unokák fényében úszhatok -
tengerem nem fogy ki tán soha,
a sorsom sose volt mostoha!
Megadott mindent, mi boldogít,
tudva; a nyavalygás nem segít,
megtettem mindent mit tenni kell,
s gazdagon beérem ennyivel.
Kincseim szemmel nem láthatók,
örömöt csiholó szívlakók;
szeretet, békesség, s hála az,
Isteni ajándék, szent vigasz.
Testemből életet adtam én,
szemembe könnyeket csalt a fény,
amikor öleltem gyermekem,
mennyei csend ült a perceken.
Nekik is van ma már gyermekük.
Jóságot ragyog a két szemük,
s ha aranyos sugára átölel,
lelkem az Istenhez van közel.
Véremből, erükben, vér pezseg.
Amíg ők élnek én ott leszek;
szívükben, szavukban - mind örök,
akár az éteri fénykörök!
Mindig is hittem a csodákban.
Remélem, marad majd utánam
valami! Talán, a verseim -
ringva a létemnek percein!