Odakint puha, bársonyos hó hull,
lassacskán csipkefüggöny terül a világra.
Lassan baktat, csöndben szuszog a tél,
mézízű tej borul a kanyargós Tiszára.
Odakint puha, bársonyos hó hull,
néma a csermely, ő sem csobog kacarászva.
Álmot csókol a földre a szellő,
aztán tovasuhan még kicsit tétovázva.
Veréb, csuszka, zöldike, meggyvágó,
is csak búsan gubbaszt az ágon elmélázva.
A rigó is hallgatag, nem dalol,
szeme tükrében könnycsepp ül megbabonázva.
Korán érkezett a kis hóvirág,
völgy ölén nyílt, még törékeny- Napot köszönti.
Halovány sugara cirógatja,
majd búcsút int, s felhő a fényt újra elfödi.
Elvarázsolt lett eme nagyvilág,
édesen szendereg már az erdő, a mező.
Lassan baktat, csöndben szuszog a tél,
szótlan lett a hómező, minden ködbe vesző.