Noha itt vagyunk még oly sok hosszú év után,
S meglehet, hogy bele sem keztünk még igazán,
Az útba mi számunkra oly sok mindent rejteget,
Mit csak úgy ismerünk, mint a nagybetűs életet,
Persze megvívott a szívünk belül számtalan csatát,
És már nem is volt nehéz átvirrasztani mégegy éjszakát,
De egy embernek ahhoz nem elég tízezer év magány,
Hogy elfeledje milyen betérni a szeretet kitárt ajtaján,
Messze repülve a tegnap tollafosztott szárnyain,
Bárki képes túllépni feledésbe taszított álmain,
S megpihenve a holnap szerető, 'erősded' vállain,
Bárki képes sós könnyeit édes mosolyra váltani,
Csak hinni kell hisz az élet úgy szép ha néha kicsit fáj,
Mert ez ad erőt, hogy földre zuhanj, s ott valamire rátalálj,
Ami több annál mint remélted és a magasba emelhet,
Oda hol titkos vágyaid álmait életre keltheted,
Mígnem a szép jövő lassan a jelen pillanataivá gyarapszik,
Miközben minden mosoly arcanikon szelíd ránccá változik,
Felvésve őket az idő, apránként rajtunk hagyja nyomát,
Rajtunk, kikre a múlt örökében vergődve, elveszetten talált.