A kedvenc sportom az építészet,
De nem fából, és nem is téglából,
Úgy jó ha görgethetem az egészet,
És hideg és fehér és tapad is jól,
Nem akármilyen összetákolt vacak,
És nem holmi egyszerű lapátolás,
A hóból formázott túlsúlyos alak,
A legnagyszerűbb téli szórakozás,
Csak ekkor gyúrható efféle pajtás,
A szíve jég és az orra egy répa,
Szénfekete szeme fagyos pillantás,
Kopasz feje búbján fazék a sapka,
Szája és gombjai két marék kavics,
Kezei seprűkből vannak kirakva,
Aggasd a nyakába piros sálad is,
Nehogy egy betegség őt is elkapja,
A gyomra kettő és a feje csak egy,
Pakold egymásra amíg még feléred,
Ám a tél rövid, ez nem babra megy,
Igyekezz mielőtt a nap felébred,
Hiszen olvad ő, vízzé válik hamar,
Eltűnik messze a tavaszi széllel,
El se búcsúzott, s elnyeli az avar,
Egy fazék marad pár szép emlékkel,
A hóember maga a mesebeli csoda,
Cseppekké sorvadó hógolyó teste,
Az elmúlásból fakadó szép irónia,
Hisz zöldellő mezővé válik a lelke,
Örülök, ha minden télen megépíthetem,
S tűnékeny életét vele végig élhetem,
A hóember talán az a gyermeki felem,
Mely néha felépül, s leomlik bennem.