Félénken kinyitottam a múlt kamrájának ajtaját,
rozsdás kulccsal a titkos édenkertet,
hogy alázatosan felébresszem a gyümölcsök titkait,
illatukat, hűvösségüket, elfeledett árnyékukat.
Az emlék elkap füstös szelével,
máglyaként nőnek a polcokon, állványokon,
ott égnek az árnyékban a zsarátnok barackok, kék szőlők,
és lángoló parfümként a vörös körték.
Vonakodóan, mint aki kincseken lépked rabként,
alázatosan meghajlok az ezeregy éjszaka meséiből ismertek előtt...
zöld dinnyéket látok - zöld smaragdok, belsejük színjátszó rubint -,
a birs, mint a Nap - tömjénhez hasonló, enyhén balzsamos illat -.
Kigyulladnak a kajszibarackok és a birsalmák érzéki csalódást keltenek,
a rózsák a lámpások, a levelük arany zöldek... hallucinálok,
elhagyom a kamrát, hol az eszem veszteném,
és a boszorkány összes termését lakatra zárom.