A harangok szava
A tóparton, hol füzek árnya
Borong a kék tükör felett,
Állok némán, s mintha a mélyből
Hallanék csöndes éneket.
A harangok harmóniája
Magasztos dallá összecseng,
A fölmorajló hang lelkemben
Visszhangra kél, imába zeng.
A csengettyűnek síró hangja,
Mint metsző, éles fájdalom,
Úgy átsivít, úgy átverődik
E magasztos, e szép dalon.
Majd mélabúsan búgva zendül
A nagy harangnak mély szava;
A tó megrendül hallatára,
Remeg a sziklák ércfala.
Ah mennyi bú! ah mennyi bánat
Zúg e hangokon szerteszét!
Ah mennyi vigasz, bátoritás
Hallatja bennök énekét!
E dallamok magasztos szárnyán
Lelkem égig emelkedik!
Mig büszke szívem megalázva
Lehull a föld göröngyéig.
Írta: Komócsi József 1865
Die Glockentöne
Am See, wo die Schatten der Weiden
still über den blauen Spiegel,
steh ich schweigend, ‘d wie aus der Tiefe
hörte ich sehr leise Lieder.
Die feine Harmonie die Glocken
wie erhabenes Loblied Klang,
der murmelnde Klang in der Seele
wie das Echo, zu beten Zwang.
Von kleine Glöckchens weinende Klang,
wie der scharfe, bissige Stich,
derart quietschend, derart durchschlagend
dieser Erhabenheit des Lieds.
Sodann melancholisch dröhnend tönt
der großen Glocken hohles Klang;
die See erschüttert von diesem Ton,
die Erz Mauer die Felswände.
Oh, wie viel Harm! Oh, wie viel Kummer,
schwirrt an dieser Töne entlang!
Oh, wie viel Trost und Ermutigung
hört man drin, in diesem Gesang.
Auf die Flügel berühmte Lieder
die Seele im Himmel erhebt!
Bis mein stolzes Herz demütigend
unten an Erdscholle zerfällt.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni