Az úton egymás mellett mentünk, az ősz dallamán,
hallgatag némán ereszkedett a szőlőskertre az est,
rozsdás erdőn keresztül értünk az üres gyepre, és...
a lelkünkben ugyanaz a nyugtalanság éledezett.
A jaj, nagyon fájdalmas volt és édes,
ami a szívben született és ott is halt meg,
szó nélkül, egyszerre közelállók lettünk,
állva vártuk, hogy az őszi szél kísérjen mindkettőnket.
Hangodtól visszhangzottak a fák alatt az elhagyás mondatai,
azt mondtad nékem: a múlt maradjon a képzelődés képe,
egészen addig, míg tekintetedet átadod az öröklét pillanatának...
Istenem, vajon miért tűnik fel emlékként most az árnyékból a távoli hangod?