Kidolgoztam hangokból és színekből
a kemény szavakat nap mint nap,
versszakaim magas tornyából,
- amelyben mégis élni kell - ott altatom fájdalmaimat.
Nap mint nap, és évről évre,
mint a forrás vize, belőlem is feltör,
gondolataim szigetek, amelyek összegyűlve,
pislákoló éneket súgva a felejtésbe lök.
Az idők hosszú során, a pillanatok múlásában,
az eperfákon selyem gubó lettem,
s már lepkeként éreztem, mikor kikeltem,
hogy kezeim készek felszabadultan az újjászületésre.
Mindezt egy petróleumlámpa mellett írom,
míg egy nehéz kiáltás kettéhasítja a lámpafényét,
hallom, amint feltör valami beteg szobámból,
ami kicsi és oly üres... mégis oly nehéz.