I.
Bolyonganak ősszel a levelek,
a gerenda alatt tücsök hegedül,
a szél bánatosan veri az ablakot,
egy nő remegő kézzel
ül a tűzhely előtt,
álmos, és látszik rajta, hogy fél,
egyszer csak felriad, megretten,
lépteket hall a verandán,
gondolata száll,
talán szerelme az ki közelít,
ő, ki a közepét öleli,
s ki szép arca elé tükröt tesz,
hogy abban meg lássák önmagukat...
az áldott, mosolygós nőt,
a vágyakban telt domborodó testét...
a gyermekét hordó nőt.
II.
... őszi estéken,
mikor az angyalok
a beteg Nap szemére
az est leplét terítik,
gyakran észrevesszük,
hogy gondolkozunk,
sírunk, nevetünk,
szeretünk
mély, megalázó szerelemmel.
Késői...
talán azért hagyjuk elmenni,
anélkül, hogy tudná,
volt egy pillanat,
amikor behatoltam
a kincsének titkába,
ami titokban nekem áldozott
egy mély szerelmet...
szomorút,
félénket,
de mindent megadott.
III.
... őszi estéken,
amikor a ház csendes,
oly sokat befogad a gondolat,
mély lelkiismeret furdalással,
hagytam, hogy elmenjen,
hiúságból...,
de választ fog kapni mindenért,
lesz még újra ősz,
lesz még szomorú nyár...
sokkal hiábavalóbb
mikor a tél kiabál,
bár tavasszal se udvaroljatok,
mert az is reménytelen és kemény,
mint volt az enyém.